Széles sávot minden magyar otthonba!

Az Internethajó a hazai informatikai élet fontos eseménye, hiszen az elit tagjai gyűlnek itt össze – igaz, pont ez sorolja hátrébb a szakmaiságát illetően is, mivel itt eddig mindig túl sok politikus, túl sok tisztviselő, túl sok netes sztár jelent meg. Ettől persze még nem rossz kezdeményezés, sőt, hiszen épp a szűk szakmaiságból való kilépés, illetve a digitális kultúra társadalmi hatásainak vizsgálata teszi sajátossá és szükségessé ezt a rendezvényt. Ugyanakkor egy ilyen vegyes felvágott természetszerűleg hozza magával, hogy a Hajó magán viseli a sznobizmus minden, pozitív és negatív jellemzőjét egyaránt. Hiszen vajon miért is kell egy komplett konferenciának hajókáznia a Dunán föl és le 7 órán keresztül? Mert jó. És tényleg az. Feltéve, ha… de erről mindjárt.

Amúgy kedvelem a külvilágtól elzárt összejöveteleket, szakmai találkozókat, konferenciákat; sok előnyük van, mivel nem lehet lelépni a városba kocsmázni előadás helyett, az összezártság felgyorsíthatja és hatékonyabbá teheti a személyes kapcsolatok ápolását, a kényszer tényleg arra vezet, hogy a témával foglalkozzanak a résztvevők stb. Az Internethajó ilyen szempontból nagyszerű megoldás: ha egyszer vízre szállt, alig van menekvés, az egy nap alatt kétszer sunnyog oda észrevétlenül, csöndben, néhány perces megállásra egy kis hajó, hogy azokat, akiknek tényleg menniük kell, kivigye a partra. (S ez tényleg fontos, jómagam is csak így tudtam megmenekedni a délutáni program előzetesen szörnyűnek vélelmezett szekcióüléseitől.)

A program maga szokásos módon indult, a reggeli beszállásnál még legfeljebb a sok sötét öltöny láttán darvadozhattam, akkor még semmi sem utalt arra, hogy ez az önjelölt retorikusok kezdeményezése folytán a „metaforák, allegóriák és szimbólumok konferenciája” lesz. De azt már a regisztrációkor sejteni lehetett, hogy „echte” magyar környezetbe érkeztem.

Főképp azért, mivel – nyilván a fontos politikus résztvevők miatt – biztonsági emberek engedtek fel a hajóra fémkeresővel, táskaátkutatással. Igen ám, de ez megint csak a látszat. A sok kütyü, kulcs, aprópénz és egyebek miatt több fém volt nálam és rajtam, mint egy katonán, de ennek ellenére tovább!-ot intett a biztonsági ember, a táska átkutatása egyetlen odavetett pillantásból állt. Persze, mint az előbb, tekinthetem jóindulatnak is. De. Akkor minek a hajcihő? A fentiek értelmében egy atombombát is bevihettem volna.

Nem értem. Vagy félünk, és akkor rendes vizsgálat, vagy pedig nem, és akkor nem bohóckodunk a fémkeresővel és a kétméteres őrökkel, hanem csak úgy, hétköznapi módon engedünk mindenkit felszállni a hajóra.

A Nemzeti Digitális Közmű

Az állami nagyprojekt abból a célból jött létre, hogy a széles sávú internetes kapcsolatot minden magyar állampolgár részére elérhetővé tegye. A nemzetközi tapasztalatok azt bizonyítják, hogy a telekommunikációs cégek ódzkodnak a ritkán lakott területekre is elvinni a drágán kiépített infrastruktúrát, mivel a rendszer kiépítése nem gazdaságos számukra. Ezért az esélyegyenlőséget biztosítandó igen sok országban (leginkább az IT-szempontból fejlett gazdag ázsiai államokban, ahol már el is készültek ezek a rendszerek) vállalta fel az állam azt, hogy minden egyes településre eljuttatja a gerinchálózatot.

A magyar tervben is ez a cél: „a főutcáig eljuttatni a kábelt”. Az egyes végpontok rácsatlakozását már a leendő fogyasztókra hagyják, bízva abban, hogy a már ott lévő lehetőség nem hagyja érintetlenül az eddig érdekteleneket vagy közömbösöket. A jelenlegi átlag 3,3 Mbps lakossági hozzáférést rövid időn belül 6–10 megabitre kívánják növelni.

Mivel egyáltalán nincs rá hazai forrás, ezért a kormányzat az Európai Unió támogatásában bízik. A várható költségek egyelőre nem becsülhetőek meg pontosan, a közzétett irányszámok többször változtak, jelen pillanatban 150 milliárd forintra becsüli az ötletgazda a szükséges pénzmennyiséget.

Az igényfelmérési, megvalósíthatósági és előkészítési folyamat már véget ért, a kormányzat jelenleg azon dolgozik, hogy a projektre megkapja az uniós támogatást.